Az Ikebana, más néven Kado, ma már az egész világon, így Magyarországon is ismert. Magyarul talán a virágrendezés művészetének nevezhetjük. Azonban az a tiszteletet, ami Japánban övezi, nehezen érthetjük meg a történelmi és vallási háttér ismerete nélkül. A különleges természeti adottságok mellett az Ikebana gyökerei Japán két ősi vallásában erednek. A sintó a természet elemeit isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Yorishiro-nak nevezték azokat a szent helyeket - például hatalmas öreg fákat vagy hegycsúcsokat- melyek az istenek (kamik) tartózkodási helyéül szolgáltak. Egyes rítusokban növényeket is felruháztak ilyen tulajdonsággal. Magas örökzöld gallyakat állítottak fel, hogy kapuként szolgáljanak az isteneknek.

 

A hatodik században meghonosították Japánban a buddhista vallást, rítusaival és művészetével együtt. A ceremóniákban szerepet kaptak a virágok is. Hagyományosan lótuszvirágot helyeztek magas bronz vázákban az oltár elé, majd fokozatosan más, szimbolikus jelentésű növényeket is használtak. A Tatebana (szó szerinti fordításban álló virágok), a mai Ikebana őse.

 

A X. század folyamán a kertművészet, a virágzó fák, bokrok megcsodálására rendezett kirándulások és a virágrendezés divatba jöttek a császári udvarban. A fennmaradt korabeli irodalomból tudjuk, hogy az Ikebana elegáns művészeti vetélkedők része volt. A XIII. században az építészet végleges otthont teremtett a virágoknak a belső térben. Ekkor kezdtek építeni a szobákba tokonoma-t, ami egy kb. 1,8 x 0.9 m méretű, emelt szintű, fapadlójú beugrás a szobán belül. A hátsó falán egy képtekercs lóg, ami előtt értékes tárgyak állnak. A virágkompozíciót a padlóra helyezik, vagy az oldaloszlopra függesztik. A nézőpont alacsony, mivel a japánok hagyományosan a földön, párnákon ülnek vagy térdelnek.

 

Ahogy a Tatebana, vagy ekkori nevén Rikka kompozíciók egyre díszesebbek, de a szabályoktól nehézkesek, és technikailag is nehezebbek lettek, kialakult egy virág mestereknek nevezett csoport. Közülük Ikenobo Senko, a kiotói Rokkakudo templom főpapja alapította az első, máig ezen a néven működő Ikenobo virágrendező iskolát. Színpompás, tartós kerti ágakat, virágokat használt - krizantémot, kaméliát, fenyőt, azáleát.

 

Bármilyen furcsa, ebben a  korszakban született a "minimalista" sukiya stílus is, mely összefonódott a tea ceremóniával és a Zen Buddhizmus szellemével, és amit "Japán stílusként" emlegetünk. Az új virágrendezési elvet, ami ebből az esztétikából fejlődött ki, Nagaire-nek hívják. Könnyed, informális, kötetlen, és a Tatebana stílusnál egyszerűbb technikai tudást igényel. Jelentéktelen kis növényeket, gyorsan hervadó füveket, vadvirágokat használ gondosan elrendezve, de látszólag természetesnek ható gondtalansággal. A mai több száz virágrendező iskola mind ennek a két, ellentétében is egymást kiegészítő stílusnak az ötvözetéből alakult ki.

Teshigahara Sofu, a Párizsban és Amerikában tanuló művész huszonöt éves korában, 1927-ben alapította a Sogetsu iskolát. Tanítása szerint az Ikebana formailag ugyan állandóan változik, de az elvek változatlanok. A Sogetsu iskola külföldiek számára a legmegközelíthetőbb, mert alapelvei szerint Ikebenát bárki, bárhol, bármilyen növényanyagból rendezhet.

 

Egy Ikebana kompozíció első pillantásra is különbözik a nyugati virágkötészettől. Tömeg helyett ecsetvonás szerű vonalakkal és üres terekkel dolgozik, szimmetria helyett dinamikusan kiegyensúlyozott asszimetriával. Színeiben visszafogott, a növényeket nagy fantáziával kezeli és általában kevés anyaggal ér el erős hatást. A kompozíció a vázával és a környező térrel szerves egységet alkot. Bimbót, rügyező ágat, száraz levelet gyakrabban használ, mint egy szépsége teljében pompázó, teljesen kinyílt virágot, ezzel utalva a növények, a létezés változására, múlékonyságára.

 

Várhelyi Judit - IKEBANA, a japán virágrendezés